Annyi ilyen történetünk van!

A kezdetek

 

A Pierrot a nyolcvanas években kuriózumnak számított

Egyedi volt már a tény is, hogy egyáltalán bármi, amit nem az állami vendéglátóipar hozott létre, megnyithatott. Gyorsan a hazai művészek és külföldi diplomaták kedvence lett azáltal, hogy a világlátott tulajdonosok révén úgy nézett ki, mintha egy eggyel boldogabb országhoz tartozna. „Párizstól Bécsig lehetett volna bárhol” – emlékszik vissza most Ilona abban az irodában, ami az Országház utcai Baltazár boutique hotel emeletén kapott helyett. Ma már innen irányítják a Zsidai Gasztronómiai Csoportot, amely hat éttermet (a békebelitől az újragondolt magyaroson át a csúcsgasztronómiáig) és két kis hotelt visz a Várban, három éttermet a pesti belvárosban, és emellett az Operaház és az Erkel Színház éttermeit is üzemelteti. De ne szaladjunk ennyire előre!

„Nincs olyan része Magyarország szofisztikált rétegének, aki a 80-as években ne járt volna a Pierrot-ba. Hadd meséljem el, hogy nézett ki akkoriban!”

– idézi fel a kezdeteket Ilona. „Ma is hosszúkás és keskeny az étterem eleje, akkoriban is ott volt a bárpult. Előtte volt egy elég nagy lépcső, mellette egy emelvényen egy nagy, családi asztal, ami a főhelynek számított. A bárpult és a lépcső között úgy álltak sorba, mint ma szombat este a Gozsdu Udvarban a Spíler bárpultjánál, még a lépcsőn is ültek.” Az étterem hírét eleinte a magyarok adták egymásnak, de idővel a szállodákban, az üzletemberek körében is elterjedt.
 

Hétköznapok

1983-tól már a külföldiek is elkezdtek szaporodni, élükön azokkal a diplomatákkal, akik ujjongva fogadták, hogy valami végre kitűnik a nyolcvanas évek KGST-szürkeségéből. „Nem volt olyan hétvége, hogy ne jártunk volna vacsorán valamelyik nagykövetnél, vagy ők ne jöttek volna hozzánk színház után. 

Kezdetben igazi kávéház voltunk, csak bárunk és édességeink voltak mellé, aztán ők kényszerítették ki, hogy ételeket is adjunk, mert imádtak nálunk lenni. Aszerint állítottuk össze az első étlapokat, hogy ők mire vágytak. Voltak akkoriban a szállodákban is szép helyek, de nálunk teljesen más volt az atmoszféra. Nem igazán voltak még olyan helyek, ahova magyarok és külföldiek együtt jártak.” „Nem csak a hétvégi estékről, a vasárnapi ebédekről érdemes beszélni, de a hétköznapokról is. Akkoriban az embereknek sokkal több ideje volt, nyugodtabban éltek. Be lehetett hajtani a Várba, hétköznap is feljöttek fiatalok és idősebbek, beültek hozzánk, kávéztak, beszélgettek. Nem csak a vacsorára vagy az ebédre korlátozódott a forgalom, hanem mindig zajlott az élet. És hogy kik jártak? Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Pierrot akkor a politikai, kulturális, társadalmi élet egyik központja volt.

Akkoriban nem használtunk olyan szavakat, mint a »celeb«, de rengeteg olyan vendégünk volt, aki ismertnek számított a film, a színház, a televízió révén.” Visszajáró vendég volt Szabó István, Jancsó Miklós, utóbbi forgatókönyvírója, Hernádi Gyula, és meg-megfordult itt operatőre, Kende Péter, vagy a korabeli színészek közül Iglódi István, Madaras József. „Azt hiszem, a Pierrot annyira hiánypótló volt, hogy Budapest nagyon hamar rátalált. Egy találkozóhely lett az entellektüel részeg számára, mindenkinek az értelmiségi világból: orvosoknak, igazgatóknak, még kormánytagoknak is. Abban az időben már ők is büszkén vallották, hogy itt a privát iniciatíva, nálunk már ezt is szabad! Büszkén mutogattak minket, ha alkalom adódott, hozták fekete autókkal a külföldieket.”

 

A fiatalok

„És hát a fiatalok, el ne felejtsem őket! Akik ma ötvenesek, akkor voltak egyetemisták. Én nagyon sokat voltam bent magam is abban az időben a Pierrot-ban, és rengeteget beszélgettem a fiatalokkal. Nagyon értettük egymást, világot járt, tapasztalt üzletasszonyként szívesen beszélgettek velem. Valószínű, hogy érezték a feléjük sugárzó szeretet. Előfordult, hogy az alkalmazottaimnál azt tapasztaltam, hogy kicsit lenézik őket, amiért csak egy kólát isznak. Ilyenkor megmondtam, hogy nagyon figyeljenek rájuk, mert néhány év múlva már ők lesznek a meghatározó vendégek, és még véletlenül sem engedtem meg, hogy arra gondoljanak: ők nem elég jó vendégek.”
Ilona és Péter eleinte aggódott, nem fognak tudni gazdaságosan működni a kezdeti vendégkörrel. „Aztán épp ezek a fiatalok lettek a legnagyobb hírvivőink. Elmesélték otthon, micsoda hely nyílt a Budai Várban, és egyszer csak azt láttuk, hogy jönnek a fiatalok a mamával, papával, nagymamával – mindenkit odahoznak megmutatni, hogy milyen csoda van itt.” A csoda olyan dolgokat takart, mint a klubszendvics vagy az üveges import sörök, és a bécsi bevásárlótúrákon beszerzett, vagy éppen ténylegesen a csodával határos módon Budapesten fellelt italok, például egy-egy üveg Campari.
„Szabó Zoltán szívspecialista végezte itthon az első szívátültetést, a Városmajorban volt a kardiológiai intézet igazgatója. A fia egyetemista volt akkoriban, és gyakran üldögélt a bárpulton. Amikor nem bizonyult elégnek a személyzet, megkérdezte, segíthet-e – ha kellett, mosogatott. Később hívtuk dolgozni, és nekem kellett felhívnom az apját, hogy néhány órára vizsgaidőszakban is engedje el kisegteni. De rézsút szemben lakott velünk Katona Tamás történész is, aki akkoriban épp, hogy ötven lehetett. Az ő köre, rengeteg tudóssal, szintén hozzánk járt találkozni. Egy kis kohó voltunk, még a rendszerváltás dolgairól is sok szó esett nálunk. Izgalmas dolgok voltak, és jó volt a részesüknek lenni. Érdekes, de állambiztonságiak sosem kerestek minket, nem is akartak tudni az egészről. Valahogy egy kis sziget voltunk. Egy angol kalauzban azt írták, hogy a Pierrot egy enklávé a közép-európai kommunizmus szívében, békebeli hangulattal, leterített fekete zongorával. És ez így is volt.”

Sztárok

„Nem tudom, melyik filmet forgatta épp, de hetekig itt volt Anthony Perkins” – emlékszik vissza Ilona. „Volt, hogy napokra kibérelték a Pierrot-t, és az egész csapat ott tartózkodott. Christopher Plummer szintén ide járt, amikor itt forgatott, délelőtt joggingban ugrott be, délután már elegánsan. Adolph Green, a Singing in the rain szerzője gyakran a zongoránkon is játszott.” Járt a Pierrot-ban Marcello Mastroianni, vagy Pierre Trudeau kanadai miniszterelnök, ami annak tükrében talán kevésbé meglepő, hogy a budapesti kanadai nagykövetet és feleségét gyakorlatilag tetszés szerinti este meg lehetett ott találni. „A férjem, Péter egyszer az ausztrál miniszterelnökkel is nagyon jót beszélgetett. Valahogy lehagyta a testőreit a Várban, bejött hozzánk, és elkezdtek társalogni a bárpultnál. Pár perccel később lihegve érkezett a két testőr, hogy jaj, de jó, hogy megvan a miniszterelnök úr. És annyi ilyen történetünk van!” – tekint vissza Ilona.
Voltaképpen a kávéházból étteremmé, majd éttermek sokaságát birtokló vállalatcsoporttá való átalakulás is a diplomáciai nyomásnak tudható be. „A ’90-es évek elején építettük át a Pierrot-t, hogy ételeket is kínálhassunk, amit sok külföldi barátunk, követségi dolgozó javasolt. Kicsi volt a hely, egy kompakt konyhát kellett kialakítanunk, de így is fel tudtunk venni 10-15 főételt az étlapra. A rendszerváltással jött az újfajta adózás, a nagyobb közterhek, éreztük, hogy lépnünk kell. Soha nem vártuk meg kényelmesen azt, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezzen valami, inkább elébe mentünk. Akkoriban egy német sörcéggel kötöttünk szerződést, akik segítettek az egész konyhát felszerelni a legmodernebb eszközökkel. Még nem voltak föld alatti szintjeink, a bárpult mögé szorítottunk be mindent.”
A Pierrot falát beborítják a hírességek nevei, fotói, aláírásai. Robert de Niro, Bernie Ecclestone, Salman Rushdie, Melanie Griffith. Az AC/DC, a Depeche Mode, a Deep Purple, a Faithless zenekarok. Anthony Hopkins és George Pataki ex-kormányzó. „Jeremy Irons egy-két éve forgatott Budapesten, majdnem minden este a Pierrot kertjében vacsorázott. Roger Moore éveken át járt hozzánk, a 80. születésnapját is a városban, a MüPában ünnepelte, ahova minket is meghívott, azzal a kikötéssel, hogy mindenképp játsszon a zongoristánk, Sárközi József, és ő konferálhassa fel.”

Ismerd meg a Zsidai Csoport 40 éves történetét 40 rövid történeten keresztül!

Zsidai 40